A Király és az árva
gyerekek.

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, de az Ober
Enciás tengeren túl, volt egyszer egy ország. Ennek az országnak az  a neve, hogy Lehetetlen Ország, mert itt
olyan dolgok történnek, ami a szomszédos országokban lehetetlen lenne.

Megesett egyszer, hogy az egyik kis faluban lévő
Gyermekotthon nem kapta meg a neki járó kincstári támogatást, 380 000
krajcár helyett, csak 32 00 krajcár jutott. Ezért kiürült a kamra, ráadásul, az
éppen iskolapadba készülő lurkóknak sem ironra, sem irkára, sem firkára nem
futotta, ruhájuk rongyos, lábbelijük lyukas, szívük és tekintetük üres.

Felkerekedett hát az árvaház vezetője, hogy elmenjen a
Király helytartójához a vármegye házára, hogy kuncsorogjon egy kis alamizsnát,
amivel betömhetné a folyton folyvást éhező gyerekek száját, mert már csak üres
főtt pityóka a vacsora. Krajcárok helyett, azonban csak vállrándítás volt a
fizetség, mert a vármegye háza is oly szegény, hogy az templomi egerek is csak
szánakozni járnak oda.

Gondolt egyet az árvaház vezetője és belekiabált a nagy
fekete éjszakába, hogy aki hallja, segítsen, mert nagy a baj.

Meghallotta ezt Lehetetlen Ország leg-Jobbik politikai
pártjának néhány közelben lakó szavazója és azonnal riadót fújt. Valószínű,
hogy Lehetetlen Ország többi pártjának szavazója éppen a Barátokközt, vagy a
hasonlóan izgalmas Jóbanrosszban című drámasorozatot nézte a Retekklub, vagy a
Telavív2 elnevezésű kultúr csatornák egyikén, ami lehet, hogy nemsokára Kossuth
díjat is kaphat, ezért is nem hallhatta a kiáltást, bár ezt már sohasem
tudhatjuk meg pontosan.

Egy szép napon azonban megmozdultak a Jobb-ik kezek, a
Szkítiából érkező motoros vándorokkal együtt és összehordtak hetet-havat az
árvaház részére. Gyűlt ott elemózsia, penna, irka, szvetter, pendely, fásli, surranó.
Teli lett a stelázsi, nehéz lett az iskolatáska, de a legfontosabb, hogy
megteltek a szívek örömmel, kicsordultak az édes könnyek és újra a remény
sugarai világították be az árvaház szobáit. Mert van még szeretet, van még
olyan szem, ami meglátja a bajbajutottak szomorú tekintetét és van még fül, ami
meghallja kiáltásukat.

Aztán egy közeli napon látogatást tettek a Király emberei,
hogy ellenőrizzék az árvaház működését és láss csodát, teli volt a kamra, nehéz
volt az iskolatáska. Elővették hát a Camera Obscurát, majd felhelyezték rá a
Zeiss optikát és megörökítették a kamrát, a jégszekrényt és jegyzőkönyvbe
vették, hogy semmiben nem szűkölködik az árvaház. Hiába mondta az árvaház
vezetője, hogy ezeket nem kincstári pénzekből vették, hanem adófizető, szegény  emberek adták össze, süket fülekre talált a
királyi revizoroknál, akik idézték egy réges-régi Király szavait: „minden nagyon szép, minden nagyon jó,
mindennel meg vagyok elégedve”   és mosolyogva
továbbálltak.

Ekkor újra összeszorultak a szívek, újra kihunytak a remény
sugarai és már egy teljesen más könnycsepp csordult ki a szemekből, aminek az
íze sokkal keserűbb, mint az a vöröshagyma, ami magában árválkodik a
szegénylegény tarisznyájában.

A Király pedig elolvasva a revizorok jelentését, majd
megnézve a fotómasinákkal készült bizonyítékot, úgy dönt, hogy tökéletesen
működik a birodalma. Nem szűkölködik az árvaház, az adófizető jobbágyoknak
pedig, ha van még annyi félretett krajcárjuk amiből tudnak jótékonykodni, hát
azt is elveszi. Így mostantól 25% helyett, 27% lesz a tized. Bár azt még maga a
Király sem érti, hogy a tized, hogy lehet huszonheted?

Egyszer talán lesz egy olyan Király Lehetetlen Országban,
akinek van szeme, hogy lásson, van füle, hogy halljon és van Jobb-ik segítő
keze, hogy oda nyújtsa, ahol baj van.

Szkíta Motorosok